a válaszom – abból kiindulva, hogy a tapasztalat mélyebb, mint a címke – ez:

ha Jézust vagy Buddhát kérdeznénk, nem hiszem, hogy érdekelné őket, minek nevezem magam. Ha mindenképp szükséges a cimke: legyek tanítvány, és nem a státusz miatt, hanem állapot miatt, amit kifejez.

Abban hiszek, hogy ha elhagyom a földi létet – legyen az ma, holnap vagy harminc év múlva – nem az fog számítani, milyen rendszerhez tartoztam, hanem az, hogy volt-e értelme annak, hogy megszülettem és most is élek.

Mit gondoltam, mit mondtam ki és mit nem, mit tettem és mit nem – és mindezt hogyan végeztem? Tudok-e most és minden következő pillanatban e mellett dönteni. Tudok-e fejlődni, tágulni, gazdagodni – szeretetben, személyiségben, tudatosságban, megértésben, tiszteletben, örömben, élésben, jelen-létben, tudásban. Tudok-e fény lenni sötétségben. Hozzá tudok-e járulni ahhoz, hogy általam szebb, jobb és igazabb legyen a világ és tudom-e hitelesen kísérni ezen az úton a mellettem lévőket is.

Az oltárom egy integrált tér, ahol együtt van jelen egy keresztény ikon (csodálatos utazás volt megfesteni..), egy Buddha szobor, a sámándobom, csörgők, mala, gyertya, füstölő, virág – és a Csend tere…- én így fejezem ki a belső és külső világom integrációját.

Ez emlékeztet arra, hogy:

– a valóság több szinten is értelmezhető,

– az ember testi, lelki, mentális, kapcsolati és transzcendens lény egyszerre,

– és hogy a különböző hagyományok ugyanarra mutatnak, csak más nyelven.

Ez kifejezi az integrál szemléletet (Ken Wilber, Isten áldassa sokáig), és azt a teret is, amelyben dolgozom a mindennapokban (az egyénikben, a párosokban, a csoportokban, az iskolákban, a Ratio Hungaricában, a Stratégiai Pszichológia megalkotásában).

Ebben a szemléletben az ember egy nagyobb mezőben létező lény: belső állapotai, kapcsolatai, kulturális mintázatai és spirituális tapasztalatai egy közös rendszerben hatnak egymásra.

Az oltárom pedig ennek a mezőnek egy koncentrált pontja, az én szakralitásom kifejeződése.

Katolikusként kezdtem, gyerekkoromban és később is voltak Isten-élményeim, transzcendens megtapasztalásaim. Istentől soha nem távolodtam el.

Amikor különböző spirituális utakra mentem – legyen az keleti hagyomány, ősi magyar szellemiség, rituális tér vagy meditációs közösség – nem Istent kerestem, hanem az igazságot. Közben tanultam teológiát, pszichológiát, integrál(t) szemléleteket, zent – kíváncsiságból, szenvedélyesen, végezve a gyakorlatokat, újabb tapasztalásokat szerezve.

Miért? Mert minden ilyen pillanat oldott és old valamit, ami által tisztábban tudok jelen lenni. Minél mélyebben, szeretetteljesebben kapcsolódom, annál több „por” hullik le a szememről. és így egyre “tisztábban” tudok kísérni másokat is: keresztényt, buddhistát, ateistát, mindenféle hagyományt követőt.

Mert MindEGY.

Ez az én felelősségem, emiatt nem is akarom abbahgyni a gyakorlást, a tanulást.

Az oltárom nem tanít, nincs ragaszkodás, ítélkezés, magyarázat. Nem mondja meg, miben higgy. Cserébe hív, és ezt üzeni:

Neked is van itt helyed…

Hivatásomban nem vallást közvetítek, hanem tudatosságot, felelősséget, tiszteletet és szeretetet.

A spirituális élményekkel pszichológiailag megtartott módon dolgozom, integráljuk őket a életbe, döntésekbe, kapcsolatokba.

Nincs idealizálás és nincs patologizálás.

Az integrált spirituális pszichológia pedig számomra hidat képez a belső tapasztalat és a tudatos földi működés között.

Végezetül- szerintem semmilyen emberi intézmény nem üdvözítő – hanem a bennem, bennünk élő hit, a remény és a szeretet az. És az is, hogy mit adunk a világnak abból, amink bennünk van.

Ha elakadunk, lélegezzünk, mert az oxigén maga az Élet. Isten köldökzsinórja, ahogy mondani szoktam, s ez az, amely minden pillanatban életben tart bennünket.

Szóval minden is vagyok, és semmi sem…

Egy olyan térből, ahol a Lényeg fontosabb, mint a név és a forma.

Szeretettel.