Blog

FELKIÁLTÓ/FELSZÓLÍTÓ JELEK AZ ÜZENETEKBEN

Rátok ez valószínűleg nem vonatkozik, azonban biztosan van olyan ismerősötök, aki az üzeneteiben rendszeresen használ felkiáltójelet olyan mondatok végén is, ahol amúgy semmi szükség rá…

Jelentése általában: “figyelj rám ezerrel”.

Oka: alacsony önértékelés (akkor is, ha kifelé az ellenkezőjének a látszatát kelti).

Mögöttes oka: gyerekkorban nem vették észre, nem kapott elég figyelmet.

Eléggé “red fleg”…

 

KOPOGTASS A GYEREKED SZOBÁJÁNAK AJTAJÁN…

(pláne ne hallgatózz…)

“Kedves Anya és Apa.

Nekem is szükségem van arra, hogy be tudjak kuckózni, el tudjak lenni magammal, a gondolataimmal, hogy szabadon beszélgethessek a barátaimmal.

Nekem is szükségem van intim térre, ahol biztonsággal lehetek szabadon.

Bármikor bejöhettek, csak kérlek, ne nyissatok be, pláne ne rontsatok be csak úgy. Kérlek, kopogtassatok.

És hadd legyen meg az az érzésem, hogy a szobám valóban az enyém. Tudom, hogy abban a házban van, amit nektek köszönhetek, de ezt ne mondogassátok állandóan (ritkán se) mert attól csak rosszabbul fogom magam érezni, és kevésbé érzem majd magaménak – emiatt pedig még kevesebb kedvem lesz benne lenni, rendet rakni.

Apropó: rendrakás. Igazatok van, a házban nem lenne szabad rendetlenséget hagynom magam után. De a szobámmal hadd tegyek, amit akarok.”

 

NÉV NÉLKÜL

25 éves alkoholista fiú édesanyja kérdezte tegnap egy segítőtől, hogy mit tud tenni a gyerekéért. Azt a választ kapta, hogy semmit. Engedje el.

És megint összeszorult a szívem.

Mert igenis tud tenni. Mindent nem, de lehet, hogy eleget igen.

Kedves Édesanya. Minden Édesanya!

Ha leánygyermeked és van, és azt érzed, hogy nem boldog, nézz rá arra, milyen sorsa volt a nőknek a családodban, a felmenőid ágán.

Mi az, ami közös, ami ismétlődik Édesanyád, Nagymamád, Dédanyád sorsában?

Ha fiúgyermeked van, és vele van “gond”, nézz rá ugyanígy, a felmenőid ágán a férfiak sorsára. Mi az, ami közös volt Édesapád, Nagyapád, Dédapád sorsában?

Mindegy, hány éves…

Hogyan nyilvánul meg a sorsuk mintája, energiája a Te működésedben, kapcsolódásaidban?

Hogyan van Melletted, de inkább Benned (mert az előbbi ettől függ) a férfi, az apa, a társ energiája, mintája?

Hogyan nyilvánul meg Benned a nő (szándék, vágy, elvárások), az anya, a társ-lét?

Mert hordozod, hordozzuk mindannyian.

És hordozzák a gyerekeink is.

(A fent említett hölgy úgy szidta a fia apját, mint a kocsis…és amíg ez így lesz, addig a fiú nem fog meggyógyulni…)

Ha Édesapa vagy: ugyanígy (a fentieket fordítsd át:): ha lányod van, az anyai (nagyanyai, dédanyai sort) nézd meg, ha fiad van, a férfi sorsot. És persze azt, hogyan nyilvánul meg mindez a Te életedben. Mint férj/társ, mint apa. Milyen sémát viszel tovább, mint férfi (hogy él Benned az Erő), mint társ, mint családapa? Hogyan van melletted a nő, mint társ, mint anya, azaz milyen energia él Benned velük kapcsolatban?

Ha csak fiad van, akkor annyira nehéz a női sors, hogy inkább nem vállaltad be, vagy annyira erős a férfi, hogy azzal van dolgod?

Ha csak lányod van, akkor annyira erős a férfi sors, hogy nem vállaltad be, mert fájna, vagy annyira erős a női, hogy azzal van dolgod?

Vagy mindkettő…

Ha nincs gyereked, meg sem fogan, vagy mindig elmegy, pedig lehetne….na, azt most fel sem sorolom, van vagy húsz lelki ok….

Mindezt csak azért, mert igenis lehet tenni…nagyon sokat…(kb 100 felkiáltójellel…)

Most vasárnap akár dolgozhatsz is rajta.

A gyerekeidért, az utódaidért.

Ez nem minden. De lehet, elég….

(Úgy tűnik, én a két fiúval és a két lánnyal biztosra mentem. Meg ők is velem:))

 

NE HIDD EL!

Te vagy “A” személy, és beszélgetsz “B” – vel.

B mesél neked C-ről, ami kb úgy kezdődik, hogy:

“Képzeld el, hogy C mit csinált (mit mondott, hogy viselkedett, mit gondolt, stb)”.

Nos, kérlek, ne hidd el!

Különösen, ha segítő foglalkozású vagy…

Az “csak” B szerint a világ…

És tök jó, hogy megosztotta Veled.

De az nem a nagybetűs valóság, az csak B valósága.

Kb 95%-ban, senki esetében sem a Valóságot hallod.

(Olyan nincs is…)

Emiatt, kérlek, ne hidd el azt, amit B mond, ne fogadd be, ne azonosulj vele.

Pláne ne add tovább.

Csak hallgasd meg, halld meg, legyél a figyelmeddel vele, érezd meg őt, légy együttérző.

A lényével legyél és ne ragadj bele abba, amit mond.

Ha Te magad beszélnél C – vel, az esetek nagy többségében fény derülne C valóságára is – ami teljesen más, mint ahogy B megélte, sőt mesélte Neked.

Akkor végül mi az igaz-igaz? Mi történt? Mi hangzott el valójában?

Nem számít…

Elsősorban nem a szavak számítanak, hanem a szavak mögötti szándék.

Miért mesélte el B? Milyen szándékkal, esetleg céllal mesélt C-ről?

Ha B megosztása által szebb lesz a valóságod és a Világé is, akkor legyen sok “B”.

Ha nem, akkor csak játszma.

Légy tudatosan jelen.

 

ŐSTISZTELET

Miközben tegnap este a családfámat rajzoltam (ma Esztergomban voltam Sunimnál őstiszteleti szertartáson), sok emlék jutott eszembe.

Nagymamáimról, ahogy tanubizonyságot tettek az Istenben való hitről, a munkához való hozzáállásról, és a belső erőről.

Nagyapáimról, akiket nem ismerhettem. Egyikőjük 3 év Szibéria után ment el, amikor Édesanyám még fiatal volt, másikójuk pedig betegségben, fiatalon, itt hagyva 6 gyereket.

Az én egyik fő programom az volt, hogy a nő egyedül neveli a gyerekeket. No meg az, hogy a nő áldozat – mindenféle értelemben.

A tanulmányaimat is beleértve kb. kétszáz állításon lehetek túl, és reményeim szerint még legalább egyszer ennyi áll előttem.  

Mert szeretem.

Szeretem érezni a “mezőt”, átélni a csodákat, néha együtt sírni és kikönnyülni az állítóval, látni a csillogó szemeket, nevetni, ha éppen az jön, megborzongani, ha “Odaátról” jön valami. Megtapasztalni egy közösség tiszta szándékát, a feltétel nélküli odaadást, azt a megtartó és feltöltő erőt, és azt a méltóságot, ami egy közös, egymást segítésben meg tud születni.    

Köszönöm a szüleimnek, hogy a legfontosabb dolgot megadták nekem: az Életemet.

Köszönöm azt is, hogy elkísértek a felnőtt koromig, hiszen túléltem.

Tudom, hogy innen az én felelősségem kihozni belőle a legjobbat, a legértékesebbet, a leghasznosabbat. Mert felnőttem.

Akkor is a szüleim gyermeke maradok, és akkor is a családhoz tartozom, ha teljesen más életet élek, mint ahogy ők azt szerették volna.

Ha a kicsi énem rám nézhetne, remélem büszke lenne rám.

Mert azt az életet élem, amiben “neki” jó lenni (na jó, kicsit többet fogok énekelni:))

Ha gyerek lennék, boldogan lennék a saját anyukám, mert érezném, hogy végtelenül szeret (nekem ez a legjobb:).

Ha pedig a halálom előtti pillanatokban lennék, a lelkem  elégedetten hagyná el a földi világot.

Jó így lenni.

Nekem sokat kellett ehhez állítani (és még kell is…).

Van, akinek nem kell ennyit.

De bármennyire is van szükség, megéri.

Mert még élünk.

Ha vannak gyerekeink, nem mindegy, mit adunk tovább nekik.

És nem a szavaink számítanak nekik, hanem a minta, amit látnak.

Ha szenvedünk, akkor ők is szenvedni fognak, és mások is. 

Rajtunk múlik…

Mert sosem egy ember, vagy egy helyzet, vagy bármilyen körülmény miatt szenvedünk, hanem a hozzáállásunk miatt.

Akkor is, ha tudjuk, és akkor is, ha azt hisszük, hogy tudjuk, hiszen nagyjából 95%-ban a tudattalan határoz meg bennünket.

A mai őstiszteleti szertartás olyan volt számomra, mint egy pecsét. Pecsétje az eddigi munkámnak, minden értelemben.

Pecsétje annak, hogy mindazt, amit szeretnék tovább vinni és tovább adni a felmenőimből, azt hordozom magamban.

Hordozom a véremben, a szívemben.

Eközben ma a felnőtt gyerekeim falat másztak. Éltek.

És ez így van rendjén.

Szeretettel.

 

TISZTA KOMMUNIKÁCIÓ (TK)

Egyes spiri-pszicho körökben szokássá vált használni a „TK” szócskát, amely annyit jelent: Tiszta Kommunikáció (eredetileg terápiás kommunikációt jelent, de most ennél a jelentésnél maradnék).

Amikor az egyik fél a másik fél felé kimondja ezt a két betűt – kérdőjellel a végén – az valójában egy kérésnek a rövidítése, amely annyit jelent: „Kérlek azt mondd, ami igazán Benned van.”

Ehhez viszonylag komoly önismeret szükséges, hiszen a kérő félnek fel kell készülnie a valódi üzenetre, a válaszolónak pedig fel kell tudni ismernie a saját legbensőbb érzéseit, meg kell tudnia fogalmaznia, és kellő bátorsággal kell rendelkeznie ahhoz, hogy azt ki is mondja hangosan, vállalva annak hatását, következményét.

Sokan vannak olyanok, akik pusztán „jeleznek” valamit a másik felé. Arra várnak, hogy a másik kitalálja a gondolataikat. Ez rossz irány. Hosszú távon sok energiát vesz el a másiktól.

És sokan vannak olyanok, akik felvállalják és ki is mondják a bennük lévő gondolatokat, érzéseket, de nem számolnak a következményeivel, sőt sok esetben nem is érdekli őket az, hogy mit okoznak a másikban. Ez is rossz irány. Hosszú távon egokérget vastagít, elmagányosít.

Maradnék középen.

Szeretem a „TK”-t, gyakorolni is, tanítani is.

TK nélkül feszültség van, lebegtetés, elvárás, leépülés, távolodás.

A TK-s pillanatokban azonban tanulhatjuk, megláthatjuk  önmagunkat, a másikat. Mélyre visz, de fel is emel. Kapcsolatainkat pedig megerősíti, és/vagy letisztázza, de mindenképpen irányban tart.

Mindent ki lehet mondani, sőt amíg nem látunk szívből szívbe, addig ki is kell, mert feszít.

És érdemes megtanulni hallgatni is.

Meghallgatni.

Az is feszíthet, de vagy letisztulnak a dolgok, vagy kérdéseket szül.

Befelé és kifelé irányuló kérdéseket.

Ha nekünk TK-ztak valamit, amitől befeszült a testünk, feltehetjük magunkban, magunk felé a kérdést, hogy „MI ez?” ami most megjelent bennünk? Mi ez, ami most az elménkben bekapcsolt, aktiválódott? Ha a testünk bejelzett, akkor biztosan dolgunk van az érzéssel, ami megjelent testjel formájában. Vigyük be meditációba, imába, terápiába. Mert amíg nem dolgozzuk meg, addig újra és újra bejelez, újra és újra bántani fog, szomatizálódik – és mindenkinek árt.

Ha nekünk TK-ztak valamit, és nem jelzett a test, nem jelent meg érzelem, vagy csak a szívünkben egy mély szeretet a másik iránt, akkor a pontos értelmezés végett – hiszen fontos a másik -, kérdezzünk vissza hogy „Jól értem azt, hogy…?” vagy „”Miben segíthetek?”

Netán: „Mit tegyek máshogy, hogy érezd, hogy szeretlek?”

Ha fontos a másik, mindent lehet „máshogy” mondani.

Beszéljünk úgy, hogy ne bántsunk. Beszéljünk úgy, hogy tiszteljük a másik másságát, a máshogy gondolkodását, a máshogy működését, vagy a “más“ állapotát.

A szeretteinkkel pedig beszéljünk úgy, hogy minden kimondott szavunkkal azt érezzék, hogy szeretetben, biztonságban vannak mellettünk.

Ez a mi felelősségünk, amely nem függhet senkitől és semmitől. Viszont hat.

Ha szeretjük a másikat, akkor látjuk a szívét.

Fordítva is igaz: ha látjuk a másik szívét, akkor szeretjük.

Ezért érdemes nap, mint nap, minden kapcsolódás-pillanatban  gyakorolni.

Hallgassuk meg a saját szívünk hangját, tanuljuk meg a saját szívünk nyelvét. És adjunk hangot a szívünknek.

Tiszta hangot a tiszta szívünknek.

Hallgassuk meg a másikat is, a másik szívének a hangját, és tanuljuk meg a másik szívének a nyelvét.

Halljuk meg a tiszta szívének tiszta hangját.

Ha valakit nem lehet TK-ra hívni, akkor is.

Ez kizárólag rajtunk múlik.

A mi szándékunkon, a mi hozzáállásunkon.

Ez semmitől nem függhet.

Ha fontos a másik, és meg szeretnénk hallani a szívhangját, akkor a tettei és a szavai mögött keressük. Minősítés nélkül.

A szívhang nem fejből jön.

A szívhang kimondása és meghallása lebontja a falakat.

Az emberek, a társkapcsolatok, a családok, a társadalom békéjéért.

 

LACFI GONDOLATAI:

(mert a szívemből szól:):

“Minek is élek?

Hát azért, hogy minél jobban átitassam

magamat a világgal. Hogy megkótyagosodjak

az orgonák illatától, hogy színorgiájukkal

jól megtömjem a szememet. Hogy érezzem,

amint a fagy satuba szorítja elkékülő kezemet,

s aztán azt is, hogyan változnak a melegben

izzó parázzsá az átjegesedett ujjak. Hogy

letüdőzzem a füst illatát és behunyt szemmel,

szájamban összefutó nyállal falatozzak

frissen füstölt húst, frissen füstölt sajtot.

Hogy érezzem az izmaim zsibongását,

ha kutyával, gyermekkel játszva nekiiramodom,

vagy futásban, labdajátékban teszem próbára

élő, mozgó, eleven testem. Hogy megtapasztaljam

a fantázia bizsergető elektromos kisüléseit,

mikor bedobok egy-egy szóviccet, továbbfűzöm

valakinek a poénját, sztoriba sztorit öltök,

megcsavarom ügyesen a kicsiknek szánt mesét.

Hogy üljek csónakban, és szél permetezze

arcomba a porított vizet, és nevetésre

ingereljen ez a zsiványság. Hogy belemártsam

hunyt szemem a folyékony napsütésbe,

mely kiönti belső portrémat aranyból. Hogy

érezzem a fájdalom prését mellkasomon,

a szorítást szívem körül valaki miatt, akit szeretek,

hogy légszomjam legyen, hogy tudjak, aztán

meg ne tudjak tág tüdővel levegőt venni,

hogy érezzem, ahogy hatalmába kerít

a köhögés, és érezzem majd oldódását is.

Hogy érezzem, amint meglep vagy elhagy

a lüktető sajgás, frissen keletkezett sebek,

gyógyuló sebek kísérője. Hogy könny szökjön

szemembe örömtől, bajtól, hogy szétvessen

a boldogság, mikor meglátok valakit,

és leverjen a víz, mikor meglátok másvalakit.

Minek is élek?

Hogy amikor már eléggé átitatódtam a világgal,

amikor már bennem él a világ, és minden

porcikámban tudok rá emlékezni, felidézni,

végigzongorázni az érzések, érzékelések

teljes skáláját, akkor át tudjak mindent adni,

és el tudjak mindent felejteni,

és meg tudjak mindentől szabadulni,

és engedjem át magam az áramlásnak.

Hagyjam, hogy Isten közelsége elégessen

és lefoszlasson rólam mindent, ami nem ő,

átadjam neki a mozgásokat, futást, ugrást,

mindent egymás után, átengedjem

a megtanultakat, összekeverjem szeretteimet

és az először látott arcokat, gyerekkoromat

és a tegnapi napot, és mindent a kezébe

helyezzek, hisz tőle kaptam, szép lassan

kinyújtózzam a kereszten,

és kitárjam felé a karomat.”

Hajszál pontosan így.

Tegnap még az is eszembe jutott, hogy túl rövid az élet ahhoz, hogy ne örüljünk és ne szeressünk annyit, amennyit csak lehet.

GONDOLATOK

MIELŐTT TANÁCSOT ADSZ VALAKINEK,

MIELŐTT ELMONDOD A VÉLEMÉNYEDET,

MIELŐTT MEGSZÓLALSZ…

NÉZD MEG, HOGY SZEBB LESZ-E TŐLED A VILÁG.

(HA NEM, VAGY NEM VAGY BENNE BIZTOS, AKKOR NE NYITSD KI:)

 

PÁROK (ÉS MINDEN KAPCSOLAT) TIZENNÉGY-PARANCSOLATA

Fogadom, hogy..

1. Megpróbállak mindig meghallgatni és megérteni. Beleszólás nélkül, időt adva Neked.
2. Békén hagylak, nem adok tanácsot és nem mondom meg, hogy mit tegyél, csak ha megkérdezel.
3. Elmondom, ha valami nem jó nekem, és egyértelműen kommunikálok – bántás nélkül.
4. Megpróbálok minden nap türelmes lenni Hozzád.
5. Nem hánytorgatom fel a múltat, mert tudom, hogy minden új nap új lehetőség.
6. Támogatlak utadon akkor is, ha nem értek egyet vele.
7. Bízom Benned.
8. Ma is melletted döntök, ma is Te vagy a Társam (fiam, lányom, apám, anyám, testvérem, stb).
9. A szeretetemet minden nap Neked adom – nem úgy, ahogy én jónak gondolom, hanem úgy, hogy azt Te érezd.
10. Igyekszem, hogy minden nap érezd a hálámat, amiért Te vagy a Társam (…) .
11. Minden konfliktust a szereteten belül értelmezek.
12. Igyekszem a szívemmel látni a szívedet.
13. Igyekezlek jobban szeretni Téged, mint Te magad.
14. Ne annak lásd a Társad, akinek szeretnéd, hanem annak, akinek Ő szeretné…

 

A NÁRCIZMUSRÓL EGY NÁRCISZTIKUSTÓL

Ma ismét szembejött egy fiatalember videója, nárcisz témában.

És fájt.

Hogy hirtelen mennyi nárcisz-tudós lett…

És mekkora tábort gyűjtenek maguk mellé…Valószínűleg ekkora  erősítésre van szükségük…

Sok az érintett, az biztos. De milyen jó lenne, ha csak azok tennének fel videót a témával kapcsolatban, akik már megdolgozták a saját traumájukat…

Mert ártanak. Nagyon.

Legyetek tudatosak abban, hogy kit néztek/hallgattok.

Mert ma divatos lett mindenkit lenárciszozni.

Vigyázzatok Magatokra, Társatokra, kapcsolataitokra.

 

GONDOLATOK:

AKI SZENVED, AZ SZENVEDTET. 

AKI NEVET, AZ NEVETTET.

KÉTSZER KÖNNYEZÜNK: AMIKOR BÚCSÚZUNK, ÉS AMIKOR MEGÉRKEZÜNK.

A BEFELÉ NÉZÉS SEGÍTI A KIFELÉ LÁTÁST.

NE AZÉRT ADJ, HOGY LEGYEN, HANEM AZÉRT, MERT VAN.

 

PEDAGÓGUSOKNAK

Az jár a fejemben, hogy milyen jó lenne, ha a gyerekek már az alsó tagozatban tanulnák a másokhoz való kapcsolódás művészetét. Meg emberismeretet. Meg világismeretet. Meg meditációt. Meg magukat. Meg empátiát,  és az érzelmi intelligencia fejlesztése is tananyag lenne. Meg az újratervezés képessége is. Meg a művészet is. Meg a gyökereinkben rejlő értékek felismerése, amiket érdemes lenne továbbadni. Meg a másság tisztelete. Meg a becsület, a tartás. Meg a gazdálkodás, minden értelemben. Meg maga a tanulástechnika.

Nem pedig információáradat – élmény nélkül.

Meg az is jár a fejemben, hogy először a szülőket tanítanám “nagyban”, nagyon nagyban.

Először társkapcsolatra.

Mert a Társunk nem tesztalany.

Mi sem lehetünk azok.

A gyerek meg nem boldogság-menedzser.

Ha valaki gyereket tervez, tanuljon szülőül.

Meg gyerekül.

A  pedagógusokat is tanítanám. Pl hogy felismerjék, ha egy gyerek segítségre szorul, és tudjanak vele bánni. Nagyrészt a személyiségzavart is ki lehet szűrni alsóban. Nem tehetnek róla, nekik pláne segítség kell.

Kötelezővé tenném… Mert felnőnek.

A lényeget nem tanulják meg a gyerekeink…

Cserében látnak veszekedő, boldogtalan, elvált szülőket, megfáradt, kiégett pedagógusokat.

Csoda, ha nem akarják ezt az utat követni?

Felelősek vagyunk a gyerekekért.

Ezek az élet tantárgyai, mind fontosabbak minden másnál.

Ezek a legalapvetőbb szükségletek az életképességhez, és egy békésebb, egészségesebb társadalomhoz.

Tanuljuk magunkat, figyeljünk egymásra, figyeljünk a társunkra, gyerekeinkre.

Hirdessük a jót, a szépet, az igazat – békességgel, tisztelettel, szeretettel.

 

BARNA BERNI MEGÉRINTETT

”Az ősi kultúrákban a Nők a harc előtt beavatták a Férfiakat.

Tisztában voltak azzal, hogy erőik egyesülése, egy olyan energiateret hoz létre amelyben megsokszorozódik az erő hisz egyesül.

Ez nem csak a szexualitásra épülő beavatás volt, hanem a lelki beavatás, ahol a Nő igazán magába fogadta a Férfi erejét és hagyta, hogy a Férfi érzelmi minőségeiben nyilvánuljon meg.

Ezt a Férfi biztonsággal meg is tehette, hisz együttlétük elfogadásra épült.

Aztán a harc után, a harc borzalmait is a Nő segített kioldani a Férfiból, gyengédséggel és szeretettel.

Ez abszolút kölcsönösségre épült, hisz a Nő életét, biztonságát a Férfi saját erejével és bátorságával biztosította, a Nő pedig a finom energiáival oldotta ki a félelmeket, traumákat, úgy hogy a szépséget képviselte lelkében.

Mióta harcolunk egymással, és mióta nincs igazi közös terünk, nem partnerek vagyunk, nem egymás gyógyítói , hanem egymás gyilkosai.

A beavató Nő elvesztette erejét, mert a Férfi nem ad biztonságot a lényével. Így már nem nevel Férfit ki megóvná.

És a Nőket használati tárgyként kezelő férfi megölte Istennőjét.

A Férfi kinek nincs gyógyítója, menekül, nem vállal felelősséget, hisz nincs kiért.

Az Istennő, kit nem óvnak meg, nem szeretnek, fájdalmában elvadul.

A Férfi viszont kinek nem lehetnek érzelmei, mert akkor gyengének tűnne, nem tudja megadni azt amiért ordítunk!

A Nőnek az intimitással fel kéne készíteni a harcost a csatára. Majd oldani. Kevés a beavató Nő.

Ezért is vannak megveszve a Férfiak…

És kevés az érző harcos, ki szembe megy félelmével, mert lelkének mélyét hívja e szövetség.”

 

HÚSVÉTRA

Jézus keresztre feszíttetése és feltámadása sok üzenetet hordoz, és számomra nincs közte olyan,  hogy szenvedjünk, sőt: szenvednünk kell. Mert ha szenvedünk, akkor szenvedtetünk is, az meg kinek jó?

2021-ben, amikor minden eddiginél közelebb kerültem Hozzá, megértettem, hogy a kereszthalálával pont az ellenkezőjére hív: annak a megtapasztalására, hogy nem vagyunk egyedül – a legmélyebb pokolban sem.

Egyrészt minden szenvedést átvállalt helyettünk, miközben segít: Vele együtt könnyebb megtenni az első lépést kifelé a szenvedésből.

Ő ennyire tudott szeretni bennünket. Mindenkit.

Ha még nincs erőnk felállni, mert a sötétben még nem látjuk az utat, akkor próbáljunk meg valami értelmet keresni a fájdalomnak, a szenvedésnek. Pl ajánljuk fel áldozatul gyermekeinkért, valakiért, akit szeretünk, vagy egy nemes célért.

Ahogy Ő tette. Szeretetből, hogy megszabaduljunk. Az önbántástól és a mások bántásától.

Amikor a legmélyebben vagyunk, amikor már se erőnk, se látásunk nincs, és ki tudjuk mondani azt, amit Jézus is kimondott: “Atyám, legyen meg a Te akaratod”, abban a pillanatban szabadulunk meg a fájdalomtól.

Ezt a mondatot szívből kimondani a legnehezebb.

Ha megengedjük a jelennek, hogy úgy legyen, ahogy van, nem ragadunk bele a múlt sérelmeibe, és/vagy a jövő iránti aggodalomba, akkor lehet seb,  de már nem fáj annyira.

Ekkor már nem morgunk, nem aggódunk, nem félünk attól, hogy elveszítjük valaki szeretetét, nincs szükségünk semmire, mert rájövünk, hogy mindenünk megvan. És hogy a Leghatalmasabb által vagyunk szeretve minden pillanatban. Ekkor  már nem kérdezünk semmit, mert nem is akarunk megérteni semmit.

Csak szeretünk. Rájövünk, hogy Isten részei vagyunk, mindenki az Ő “gyermeke”, és elkezdjük látni a szívünkkel a másik szívét.

Kezdjük tisztelni a körülöttünk lévőket, mert a legnehezebben szerethető emberek és helyzetek emlékeztetnek bennünket a legintenzívebben a megoldandó feladatainkra.

A legnagyobb szenvedést mi okozzuk saját magunknak.

Mert messze kerültünk a szívünktől, attól, akik eredendően vagyunk, és attól az érzéstől, hogy valójában mindannyian meg vagyunk váltva, már régóta..

Örüljetek, legyetek boldogok, mert akkor tudtok jól szeretni.

Mindig tisztul bennem Exupery mondata: “Jól csak a szívével lát az ember.”

Minél több áldott pillanatot, minél kevesebb szenvedést és szenvedtetést, sok tanulást, tapasztalást, külső és belső békét.

 

INTEGRÁLTAN

– Zsu, te most keresztény vagy, vagy buddhista? – Kérdezték pár hete. Nem először.

Gondoltam leírom….

Azt hiszem, Jézusnak vagy Buddhának mindegy, ki minek gondol, vagy nevez engem…szóval akkor nekem is.

Mondjuk legyek tanítvány, az olyan hangzatos.

Mielőtt elhagyom majd ezt a földi életet, szerintem nem az fog számítani, hogy mi volt a “titulusom”, hanem az (legyen az ma, holnap, egy év vagy harminc év múlva), hogy volt-e értelme annak, hogy anno megszülettem.

Csak az fog számítani, hogy mire gondoltam, milyen szavak jöttek ki a számon, miket tettem, miket nem mondtam ki, vagy tettem meg. Hogy éltem-e azzal, amit kaptam, hogy tudtam-e örülni és szeretni olyan tisztán, hogy abból részesülhessenek a mellettem lévők. Hogy mennyit szenvedtem, vagy szenvedtettem.

Katolikusként kezdtem, kislány koromban éppúgy volt Istenélményem, mint később. Aztán az egyháztól távol kerültem ugyan, de Istentől soha. És amikor kikötöttem a táltos iskolában, vagy ayahuaska szertartáson, vagy a Yotengriten, vagy millió-egy más helyen, soha nem Istent kerestem, hanem az igazságot. Tanultam teológiát, pszichológiát, számtalan tudományos és nem tudományos iskolába jártam, most a dharma tanítóit végzem. Miért? Talán egyrészt önzésből. Mert minden megtapasztaláskor kioldódik valami “rossz” és a helyét betölti valami “jó”. Minél mélyebben kapcsolódom, annál több port törölök le a mag-omról. Vagy Ő az enyémről. Vagy is-is:))

Másrészt ebből kifolyólag azt hiszem egyre tisztábban tudok segíteni. Kereszténynek, buddhistának, szufinak, ateistának, mindegy. Mert MindEGY….

Számomra csak a szeretet számít. Nekem a másság tisztelete is az…

Bármilyen ezotérikus vagy más keresztény közösségekbe mentem, végül mind ugyanazt láttam: minden közösséget emberek alkotnak, akiknek a keretek biztonságot adnak – megértettem. Mert valójában mindenki a biztonságot, a bizalmat, a szeretetet keresi, otthont a lelkének. És akiben megvan a szándék, Istent bárhol megtapasztalhatja, Ő mindenhol ott van…A szívünkben is, és körülöttünk is.

Mert valójában mi vagyunk Őbenne – mint cseppek az óceánban.

És aki valóban megtapasztalja az Istennel való egylényegülést, már mindegy, milyen nevet adnak neki. Mert nem az számít.

Nem az egyház az üdvözítő. Hanem a hit, a remény, és a szeretet.

Kívánom, hogy egyre többen tapasztaljuk meg a lényeget,

és hogy mások helyett csak azzal legyünk elfoglalva, hogy mi mit és hogyan adunk a világnak.

Ha pedig elakadtunk, csak lélegezzünk. Az oxigén maga az Élet, a légzés Isten köldökzsinórja, amely minden pillanatban rendelkezésünkre áll.

Szóval minden is vagyok, meg egyik sem is:))

Maradok tanítvány:)))

Ja, közben gyakorló sámán gyógyító IS lettem. Értetek.

A GYEREKEK TESZNEK SZÜLŐVÉ

Újra iskolapadban ülök. Szombaton az egyik Tanár Úr órája többszörösen is megérintette a lelkemet.

Azt mondta, hogy a gyermekvállalást ne odázzuk el abból az okból kifolyólag, mert mi magunk sem vagyunk még felnőttek, érettek a feladathoz. Mert abban a pillanatban leszünk szülővé, amikor a kicsit a karjainkban tartjuk. Ők tesznek anyává és apává bennünket.

A sajátjaimra gondoltam. Arra, amit a lányom mondott egyszer. Hogy sosincs késő. Több dologban is rossz példát mutattam nekik, de már tudom: sosem késő bocsánatot kérni tőlük. És sosem késő elkezdeni minden reggel azt kérni Istentől, hogy tegyen alkalmassá arra, hogy tisztább, jobb anyukájuk lehessek. Elég csak ma. Aztán holnap megint…

Azt hiszem, jobb társsá is a másik tesz bennünket…mi magunk, egyedül, sosem leszünk a „társságra” készen. Jó az önismeret, segít a választásban, de társsá érni nem a párkapcsolat előtt lehet, hanem az alatt.

Eszembe jutott a jelenet, amikor a repülőn a nyugati turista megdöbbenve hallotta az indiai lánytól, hogy az esküvőjén fog először találkozni a férjével. Teljes természetességgel azt mondta, egy élet lesz arra, hogy megszeresse őt.

Aztán eszembe jutott a másik sztori, amikor az állandóan morgó asszonyt – éveken át tartó belső válság után – végül mégsem hagyta el a férje, hanem minden reggel megkérdezte tőle: „Ma mit tehetnék hozzá ahhoz, hogy boldogabb legyen a napod?” És megtette. Nem hétszer, hanem hetvenszer hétszer. És az asszony megtört…láthatóvá vált a szíve…

Eszembe jutott, hányszor gondoljuk azt a párunkról, hogy ez az ember már nem az, akihez hozzámentünk. Azt gondolom: hála Istennek. Hiszen egyikünk sem az, akik három, vagy húsz évvel ezelőtt voltunk. Hatások, élmények, érzelmek, információk tömkelege ér bennünket, persze, hogy nap, mint nap változunk. Ahogy a világ, úgy mi is egyre gyorsabban. A kérdés kizárólag az, hogy ma tudunk-e a párunk mellett dönteni. A tegnapot felejtsük el. Az legtöbbször nem szül mást, csak feszültséget. A holnap szintúgy. A kérdés minden nap csak az: ma a párunk mellett akarunk-e, tudunk-e dönteni….

Ha igen, akkor hogyan? És miért?

A válasz egy tegnapi üzenetben van, amely a megbocsátást hirdeti.

Egyszer írtam, hogy az a megbocsátás lényege, hogy az embert magát elválasztjuk a tettétől.

Én is fejlődöm, így ezt már ki is szoktam egészíteni.

Mindannyian ugyanolyan áldott kisgyermekként születtünk erre a világra. Ahogy telnek a napok, hónapok, évek, egyre több sérülés, bántás ér bennünket. És legbelül, a szívünk köré, amely a legsebezhetőbb, legtisztább, elkezdjük építeni a kis falunkat. Minél több bántás ér, annál magasabbra, vastagabbra építjük a falat. Mert a bennünk lakó ártatlanságot, gyermeki tisztaságot szeretnénk megvédeni. Van, akinél már olyan vastag ez a fal, hogy a szeretet semmilyen irányba nem tud áthatolni rajta. Sem szeretni, sem szeretet befogadni nem tud. Minél nehezebb természet valaki, valójában annál inkább éhes a szeretetre. Talán már ő sem emlékszik a saját szívére. Olyan mélyen betakarta, annyira fél megnyitni, mert azt hiszi, akkor fájdalom éri majd. Azt pedig nem akarja. Senkit ne ítéljünk el, mindannyian keresünk, szeretetre vágyunk.

A sebzett ember, aki tehát akár a leggorombább is lehet, egyetlen helyzetben mer nyitni, nyílni: ha biztonságban érzi MAG-át. A legbensőbb, legsebezhetőbb részét, a szívét, csak akkor meri elénk tárni, ha biztos abban: bármit tesz, vagy mond, elfogadják, szeretve van.

A megbocsátás lényege tehát, ha felismerjük a másikban a sebezhetőt, a szeretetre vágyó, legtisztább szívét, és ahhoz fordulunk szeretettel. Az összes többit pedig leválasztjuk róla. Mert sokszor a szavai és a tettei csak a sebzettségének a tünete.

A Szeretet – feltétel nélkül – mindnyájunkban ott van, valahol, mélyen, odabent, mindenki eredendően jónak született. A különbség köztünk annyi, hogy kinek-kinek a szívét mennyire takarja el a félelem, a védelem.

A félelmet pedig csak a Szeretet győzi le. A másik félelmét a Te – elvárások nélküli – szereteted győzheti le.

Dönthetünk minden nap a Szeretet mellett….

Minden nap megpróbálhatunk jobb emberekké, társakká, vagy anyákká, apákká válni.

Garancia nincs. Sem arra, hogy sikerül, sem arra, hogy ez hogyan hat a másikra. De ha minden nap, szüntelenül megpróbáljuk, úgy Istennek az elég lesz. Akkor viszont legyünk mi is elég jó saját MAG-un számára. És higgyünk abban, hogy a rosszat valami nagyobb jó érdekében engedi meg Isten. Mi, itt a földön, nem láthatunk a színfalak mögé…

Szeretettel.

 

A SEMMI HARANGJA

“Mélyen a hegyekben megkongatják a templom nagyharangját. Hallod, ahogy visszhangzik a hajnali levegőben, és minden gondolat eltűnik a tudatodból.

Semmi sincs, ami te lennél. És semmi sincs, ami nem te lennél. Csak a harang szól, betöltve a világmindenséget.

Jön a tavasz. Látod a virágok duzzadó bimbóját, a röpködő pillangókat. Hallgatod a madarak dalát, és beszívod a meleg levegőt. A tudatod csak a tavasz. Semmi más.”

(Szung Szán zen mester.)

Így léteztem kislány koromban, és így létezem most is.

A különbség az, hogy anno ez a fajta létezés adta az erőt.

Így tudtam felnőni.

Én is húzom a harangot.

Hála és boldogság, hogy mindig van tavasz…újra meg újra…

Szeretettel.

A SZÜLŐSÉGHEZ ALÁZAT KELL?

Látni, hogy mit teszünk, hogyan hatunk minden mozdulatokkal és mondatunkkal, és tudni kell bocsánatot is kérni. Szülőnek lenni nem azt jelenti, hogy nagyobb, hatalmasabb, tiszteletre méltóbb vagyok a gyerekemnél, hanem pusztán valamivel előtte járok. És olyan lábnyomot jó taposni előtte, hogy legyen kedve belelépni. Ne parancsra, hanem benne szülessen meg a hívás. S ha más utat választ, az előtt is fejet kell hajtani. S ha vérzik, csendben bekötözni. Sosem leszünk tökéletes szülők, de ha őszinték vagyunk hozzájuk, bennünk van a jobb szülővé válás szándéka, meghallgatjuk – és meg is halljuk a gyerek visszajelzését, sokat tanulhatunk egymástól.

És sose hagyjunk bárcsakokat.

Szeressétek őket feltételek nélkül.

 

MEGHÍVÁS

“Nem érdekel, hogy mennyire vagy spirituális. 

Hogy mennyi ideig bírod ki az izzasztókunyhóban. 

Hogy hány olyan peyote vagy ayahuasca utazást tettél, amely felrobbantotta az elmédet, hogy hány mesternövényi diétát hajtottál végre, vagy mennyire vagy képes megfejteni a varjú szimbólum jelentését. 

Nem érdekel, hogy milyen bolygók esnek a születési képleted házaiba, vagy hogy mennyire elmélyült a meditációd. 

Nem érdekel, hogy hány kristályod van, vagy meddig mentél el a cukor, a só, a fűszerek vagy szex megvonásában a böjt során, vagy hogy mennyire vagy vegán.

Azt szeretném tudni, mennyire vagy emberi. 

A kényelmetlenség ellenére leülsz-e a haldokló lábai elé? 

Együtt tudsz-e lenni a bánatával, vagy az enyémmel, anélkül, hogy tanácsot adnál, megoldást kínálnál vagy fenntartanád azt? 

Szeretném tudni, hogyan jelensz meg az asztalnál, anélkül, hogy hogy felfényeznéd a csakráidat. 

Tudsz-e szeretettel teli helyet tartani saját gyógyításodnak anélkül, hogy megpróbálnál nagy lenni?

Nekem nem számít, hogy hány online gyógyító képzést tartasz, hogy sivatagban, erdőben vagy faházban élsz, vagy elsajátítottad-e  a tantra művészetét.

Ami engem beindít, az a szorgos kezeid, amint gyökereket ültetsz. 

Az, hogy annak ellenére, hogy mennyire fáradt vagy, telefonálsz, felszállsz a buszra, szereted a gyerekeidet, táplálod a családodat.

Nem érdekel, hogy mennyire tudsz felmenni az 5D-be, egy asztrálutazásra vagy online szexre. 

Szeretném látni, milyen gyönyörűen integrálódik a hétköznapi valóságodba az egyedi varázserőd, hogyan találod meg a szépséget és a hálát abban, ami körülvesz, és hogy mennyire vagy jelen a kapcsolataidban. 

Hogyan tartod azokat, akiket szeretsz, a konfliktusok közepette? 

Hogyan vállalod a felelősséget a magad részéről? 

Hogyan teszel jóvá dolgokat?

Tudni akarom, hogy jelen vagy-e és megteszed-e a nehéz és szent dolgokat ezen a nehéz és rendezetlen Földön. 

Szeretném látni, hogy éppanyira vagy őszinte, leföldelt és együttérző, mint amennyire erőteljes, tüzes és vonzó. Szeretném tudni, hogy az eredményeiddel együtt is vissza tudsz lépni és elég alázatos tudsz lenni ahhoz, hogy továbbra is tanulj.

Szép, szexi és hiteles számomra, hogy továbbra is tudsz másokat ünnepelni, bármennyire is fejlett lettél már. Ami igazán kedves nekem, az az, hogy mennyit tudsz adni annak ellenére, hogy mennyire teljessé tetted magad. Ami igazán értékes, az az, hogy mennyivel jobb ember lehetsz egy olyan világban, amely magas szinten van a spirituális materializmusban, ami épp a következő menekülő  bakkecske ugrást teszi a „szabadságért”.

A nap végén nem érdekel, mennyire vagy bátor. 

Mennyire vagy produktív, népszerű, vagy felvilágosult. 

A nap végén tudni akarom, hogy kedves voltál-e. Hogy igazi voltál-e. 

Szeretném tudni, hogy időről időre lelépsz-e a magaslatról, hogy megcsókolhasd a földet, és hagyod-e, hogy a hajad bepiszkolódjon, a lábad pedig sáros legyen, és csatlakozol-e a közös tánchoz mindannyiunkkal. “

(Taylor Rose Godfrey Oriah Mountain Dreamer, A meghívás című művéből fordította: ECO)

 

TERÁPIÁS NAPLÓ 1.

– Hála, köszönet és öröm látni egy kliens felszabadulását, amikor ragyog a tekintete, és érzem, hogy már jó. Hogy már megvan a belső muníció és tartás a világához és már tud miből adni a környezetének. Leborulás és tisztelet a munkájáért, én is gazdagodom általa.

– Amikor áldott állapotban érkezik hozzám a kismama, és a terében ülve én is áldásban vagyok. Amikor terv szerint épp miattuk (értük) nem akarok mélyre menni, mégis hirtelen megtörténik, valahogyan mégis feljön egy régi seb, de olyan finoman, hogy mindketten érezzük: ezt most az égiek is segítették….

– Amikor a kliens téma nélkül jön, de egy rajzos gyakorlat során a “miért nincs pasim” kérdésre terelődik, és azonnal meg is kapja a saját válaszát: az apukája hiányzik a szívéből.

És még ettől is szebb, amikor felismeri: a Szeretet ebben is segít. És szélesebb mosollyal megy, mint ahogy jött. Pszichológus, a szupervízora leszek.

– Amikor gyerekekkel és szülőkkel beszélgetek, és rájövök, hogy a gyerekek néha mennyivel bölcsebbek és tisztábban érzékelnek a szülőknél. És látom a szülők megérintődését, amikor az a kérdésem: “a gyermekük hányast adna önöknek szülői együttműködésből? Hogyan látja a gyerek Önöket?” Végre megnyílik a szívük….és végre egymás felé is….és én is magamba tekinthetek szülőként. Köszönöm…

– Amikor teljesen természetes módon rakunk szer-tüzet az elengedő-felajánló szertartásunkhozhoz egy Batthyányi téri lakás nappalijában egy nagy lábasban. Mégiscsak Női Kör:)). Imádtuk:)

Tudom, hogy a nagykönyvek azt tanítják: tartsunk távolságot a klienstől. De kérdem én: hogyan tudnék Eggyé válni velük, hogyan tudnám érezni a szívemmel őket, hogyan lehetnénk együtt flowban, ha fal lenne közöttünk?

Mindegyikőtöket szeretlek, mindegyikőtök a tanítóm. Egy-enrangúak vagyunk.

Függés és ragaszkodás nélkül, szabadon.

TERÁPIÁS NAPLÓ 2.

– Hála, köszönet és öröm látni egy kliens felszabadulását, amikor ragyog a tekintete, és érzem, hogy már jó. Hogy már megvan a belső muníció és tartás a világához és már tud miből adni a környezetének. Leborulás és tisztelet a munkájáért, én is gazdagodom általa.

– Amikor áldott állapotban érkezik hozzám a kismama, és a terében ülve én is áldásban vagyok. Amikor terv szerint épp miattuk (értük) nem akarok mélyre menni, mégis hirtelen megtörténik, valahogyan mégis feljön egy régi seb, de olyan finoman, hogy mindketten érezzük: ezt most az égiek is segítették….

– Amikor a kliens téma nélkül jön, de egy rajzos gyakorlat során a “miért nincs pasim” kérdésre terelődik, és azonnal meg is kapja a saját válaszát: az apukája hiányzik a szívéből.

És még ettől is szebb, amikor felismeri: a Szeretet ebben is segít. És szélesebb mosollyal megy, mint ahogy jött. Pszichológus, a szupervízora leszek.

– Amikor gyerekekkel és szülőkkel beszélgetek, és rájövök, hogy a gyerekek néha mennyivel bölcsebbek és tisztábban érzékelnek a szülőknél. És látom a szülők megérintődését, amikor az a kérdésem: “a gyermekük hányast adna önöknek szülői együttműködésből? Hogyan látja a gyerek Önöket?” Végre megnyílik a szívük….és végre egymás felé is….és én is magamba tekinthetek szülőként. Köszönöm…

– Amikor teljesen természetes módon rakunk szer-tüzet az elengedő-felajánló szertartásunkhozhoz egy Batthyányi téri lakás nappalijában egy nagy lábasban. Mégiscsak Női Kör:)). Imádtuk:)

Tudom, hogy a nagykönyvek azt tanítják: tartsunk távolságot a klienstől. De kérdem én: hogyan tudnék Eggyé válni velük, hogyan tudnám érezni a szívemmel őket, hogyan lehetnénk együtt flowban, ha fal lenne közöttünk?

Mindegyikőtöket szeretlek, mindegyikőtök a tanítóm. Egy-enrangúak vagyunk.

Függés, projekció, és ragaszkodás nélkül, szabadon.

 

EGY BESZÉLGETÉS MARGÓJÁRA

ha évek óta túlsúllyal küzdesz, nézd meg, mi vagy ki hiányzik az életedből, mit vagy kit pótolsz zsírban, esetleg kinek a terhét hordozod, ami nem a tied, csak azt hitted, segítesz vele. Pedig pont nem. Átvállalással benne tartod a másikat a trutyiban. (Ez persze nem ilyen egyszerű, de érdemes rajta elmelkedni – és terapot keresni!)

– Kedves pedagógusok. Minél “rosszabb” vagy rosszabb tanuló egy diák, annál nagyobb szüksége van segítségre. Nem kell nektek beszélgetni velük, de fogjátok meg a kezüket és kísérjétek el segítőhöz. Tanítsátok meg a jövő generációjának, hogy szabad segítséget kérni. Hogy senki nincs egyedül.

Ti sem.

Csodás hajnalom után ennyi fért a mai napba.

Most jöhet a tanulás.

 

TERÁPIÁS NAPLÓ 3.

Most csak egyet, pedig ma is sok volt…

Épp levelet fogalmazok pár középiskolai mentornak (74-nek…), hogy mit köszönök meg nekik (csak ezt a verziót, kell nekik is a motiváció..), miközben a hétvégi vizsgáim tételei úgy keverednek az agyamban, mint ruha a centrifugában. Vissza kéne jönnöm a jelenbe, hogy a szívemből fogalmazzak a pedagógusoknak, mert tudom, hogy csak akkor fog a szívükig hatolni. Levélhez vissza,  amikor a Semmiből jön egy hang. Álomállítás. No –  gondoltam – most találkozott bennem Freud, Jung és Hellinger. Értem én, de mit kezdjek ezzel, itt és most egy irodában, amikor feladat van. Azonnal jön a “válasz”: a képek, a műveletek, a szereplők, a mondatok, a mozgások, minden. Egy pillanat alatt áll össze az egész. Nézek az Égre, és megkérdezem a föntieket, nem akarnak-e szabira menni, pihennék már. Nem akarnak. Nem hagynak. Beírok az egyik csoportomba, elmondom, mi jött, s hogy önként jelentkezőket kérnék, akiknek állítással ránézünk az álmára (megyek is  levédetni). A következő mp-ben jön egy telefon. Egy hölgy hív a csoportból, akinek a három héttel ezelőtti elvonuláson állítottunk (kicsit ötvözöm a pszichodrámát a rendszerállítással). Pár éve már nem beszélt az anyukájával. Az állításon viszont rájött, hogy anyu mégis szerethető…és kezdett neki derengeni, hogy azt, amit az anyu tudott adni, azt megadta, és fölösleges tőle többet várni. Ezt most nem részletezném, a lényeg, h a következőt meséli: eddig azt hitte, sosem álmodik. A múlt éjjel viszont azt ámodta, hogy meghalt az anyukája. És jött egy hang is vele, hogy “itt az idő.” Ma, pár év után először felhívta az anyukáját, és csak annyit mondott neki, hogy “szeretlek anyu”. Sokáig beszéltek  szabadon, szeretve. Szívből…

Nevetek, persze csorog megint a könnyem,  de most a hölgynek is a másik oldalon.

A saját lányairól is terhet vett le….

Neki már nem kell álomállítás.

Ma én is felhívom az anyukámat. Ő nem tud engem hívni, remeg a keze. De felvenni feltudja. Már szeretem őt. Olyannak, amilyen.

Visszatérek a levélhez. Már tudok a szívemből fogalmazni….

A szív nyílásával csodák születnek.

Minden jó.

Megvannak a jelentkezők is.

 

TERÁPIÁS NAPLÓ 4.

– Amikor a 16 éves gyerek rájön, hogy ő valójában az apjának egy feladat, anyának pedig a boldogságmenedzsere, mert anyu nem boldog apuval és milyen jó, ha van egy gyerek a háznál, akibe lehet kapaszkodni…ekkora batyu a gyerek hátára….és viszi…mert szeret…a gyerek anyu lélektársává válik, és ez hatni fog majd a leendő  parkapcsolatára. Ja, hogy nem is fiút akar majd maga mellé. Ja, hogy az apa- és férfikép benne kicsit torzult. No meg a párkapcsolati minta is. Ja, és tuti nem lesz gyereke, mert akkor így legalább nem lesz boldogtalan sem a gyereke, az a biztos, ha meg sem születik. De miért könnyebb a gyereket betolni pszichológushoz, mint magunkkal kezdeni valamit? Kedves szülők, ébresztő!

Ha nem tiszteljük a gyermekünk másik szülőjét, a gyermekünk egyik felét sem fogjuk tudni…

– Kedves Pedagógusok, tudjátok, hogy csak az a gyerek tanítható, aki jól van? Pihenjetek nyáron, adjatok meg magatoknak minden szépet és jót, legyetek boldogok, emlekezzetek vissza az elkötelezettségetekre, amikor a szivetek döntött a gyermekek tanítása mellett, hogy szeptemberre megújúlt motiváltsággal tudjatok elménydús, vidám órákat adni a diákoknak.

– A gyerek nem mer valamit elmondani (bevallani) a szüleinek, mert fél, hogy akkor megharagszanak (hogy elveszíti a szeretetüket). Nem a gyerek hibája…és sokszor mi szülők kényszerítjük őket hazugságba…

Kedves szülők, teremtsük már meg azt a teret, amelyben minden körülmények között töltés és tartás van…mert azt hívják Otthonnak, ahol a  lélek biztonságban van.

– Elkezdtünk dolgozni egy olyan társadalom-tudomány-egyetemen, ahol nem státusz tanárnak lenni, ahol minden tanár tanuló is egyben, ahol olyan társadalommá tudunk szerveződni, amely teljesen elválasztódik a politikától, és ahol  mindenki egyenrangú. Vajon hányan csatlakoznának?

 

TERÁPIÁS NAPLÓ 5.

– “Beszéljünk a fixikről. – Azok mik? – Úgy hívják pszicho nyelven, hogy karakterfixáció. – Az is bennem van?  – Ó, én úgy érzem, jól le is ragasztóztad. – Miért? – Hát mert szerintem félsz a szabadságtól. – Miért félnék? – Mert talán még nem tapasztaltad meg. Vagy igen?”

Néz rám nagy boci szemekkel. Aztán megérkezik benne. Bekönnyezik (vannak vidám üléseim is).”

– “Létezik olyan ember, hogy nincs fixije? – Szerintem nem. De megközelíthető az állapot. – És jó az? – Nagyon. – Milyen? – Gondolatmentes. – És az jó? – Nagyon.   Miért? – Miért jó örömben szabadon szeretni? – Jaaa…..”

– “Észrevetted, hogy időnként más a hanglejtésed beszéd közben? – Mi van? Nem. Az mit jelent? – Mintha minden énállapotodban más dallammal beszélnél. – Uh. Nem, erre még nem figyeltem. Mit hallassz még ki belőlem? – Azt, hogy a mondataid végén úgy csapod le a hangsúlyt, mintha azt mondanád: “Igenis  anya, jó kislány leszek, engedelmeskedem”. Csönd van.

– “Egyik kapcsolatból kijössz, a másikba bemész. –  Mert az az egyik kapcsolat bántott. –  Akkor a másik gyógyít? – Ahha. – És mi lesz, ha meggyógyulsz? – Nem tudom. – Akkor most a másikat használod?” Csend.

 

TERÁPIÁS NAPLÓ 6.

– “Beszélgettél már a szíveddel? – Mi? Nem. Azt hogy? – Pl úgy, hogy köszönöm, hogy életben tartasz. – Nem, én még soha életemben nem beszélgettem egyik testrészemmel sem. – Pedig biztos örülnének, ha szóba állnál velük. – Miért, te szoktál? – Beszélni? Igen. – Hogy jut ez eszedbe egyàltalán? – Úgy, hogy a testem is én vagyok. Egyek vagyunk. Nem árt megkérdezni tőle, hogy jól érzi-e magát. – És megmondja? – Hajjaj. Mindent… – Te szereted a tested ugye? – Ó, hát hogyne. Engem szolgál, segíti a küldetésemet, óriási hálát érzek minden sejtemért. – Ez olyan fura. Ez nem egoizmus? – Nem. A sejtjeim külön entitások, de ők mégis összeállnak, hogy tartsanak engem. Ha ezt megköszönöm nekik, megszépülnek. Te is megszépülsz, ha valaki Téged szépnek lát. (Könnyezik).”

– “Észrevetted, hogy az előbb, amikor magadról beszéltél, ujjal mutogattál magadra? Így. Böködted magad. (Csend). Ez nagyon más, mint amikor legutóbb a  tenyeredet finoman a szívedre tetted. – Igaz. Igen…most meg ujjal mutogattam magamra. – Böködted magad. Mintha még mindig lenne olyan részed, aki hibáztat.- Ez még mindig az anyám? – Nem, ez már Te vagy. – Na jó, de hogy fog ez változni? – Úgy, hogy már észre fogod venni, ha böködöd magad.  – Igen. És akkor majd mindig ideteszem a tenyerem a szívemre. – No, ezt most jó erősen tetted oda. – Bizony (könnyes nevetés). – De szép vagy most. (Zokog…de ez olyan jó féle zokogás….).”

Az én szívem legnagyobb öröme: “Anya, jók ezek az írások, mindig elolvasom.”

 

VEZETŐK

Minden közösségnek van vezetője. Csúcs, nem csúcs, mindegy.

Családban a szülők, munkahelyen a vezetők, iskolában a pedagógusok, stb mind-mind vezetők.

Minden közösségben van bántalmazás, mindenféle. Durvábbnál durvább. Akkor is ha látjuk, beszélünk róla, akkor is, ha nem. A legtöbb nem kerül bele a hírekbe. És sok van. Mivel nagyrészt a négy fal között zajlik, elképzelni sem tudjuk, mennyi.

Talán épp most történik a szomszédban. Vagy bárhol.

(Látom, jelentem, sokszor hiába.)

Családokban, iskolákban, munkahelyeken, mindenhol van, ahol ember van.

A mostani társadalom is kitermeli…

Elszigetelődtünk egymástól.

A bántalmazótól mentsünk meg másokat, de a mutogatás helyett inkább fókuszáljunk egymásra és magunkra.

Tanítsuk a gyerekeinket tisztelni, segíteni, jelen lenni, látni, érezni, bátornak lenni, hinni, összefogni, szívből szeretni. Szépen, jól, és igazul élni.

 

AYAHUASKA ÉS TÁRSAI

Nem szoktam felkiáltójeleket használni, de úgy érzem, most fontos.

A cikkről: pont tegnap írtam le ugyanezt egy csoportban…

Valóban vannak olyan szent növényeink, amelyek tényleg segítenek utat mutatni (ayahuaska, gomba, san perdöntő, rappe, coyote, stb).

Az azt jelenti, hogy egy kívül-belül megtisztult állapotban tényleg tudnak segíteni (és nem ők fognak majd meggyógyítani), de kizárólag szakemberi segítség mellett használjuk! Előzetes böjt és pszichós beszélgetések, szűrés, stb. kötelező lenne minden ilyen jellegű elvonulás előtt.

Egy személyiségzavarnál pl súlyos pszichotikus állapotot is előidézhet! De bármi beüthet. Minden ilyen “szertartást” vezető ember felelős a résztvevőkért, és nem terapként kitenni az embereket veszélynek, a mesterem szavaival élve is  bűncselekmény.

Ma is van pszichoterapeuta, aki vezet kis létszámú csoportot, azt is segítőkkel. Mindennemű előzetes szűrés nélkül ne használjunk semmilyen “szert” (béka-mérget sem).

És még egy: nagyon sok spirituális tanítót ismerek, aki kedves, szeretetreméltó, ámulatbaejtő és nagytudású, csak épp a “beragadásai” nincsenek megdolgozva.

Mindenkinek, aki emberekkel foglalkozik (vagy “csak” tanácsot ad!) a hosszú, csendben ülések mellett, kötelezővé tenném a komoly tanulást, az állandó szupervíziót, a folyamatos egyéni és csoportos ön-tovább-fejlődést egy nála igazán  bölcsebbnél. Olyan mindig van. (Pedagógusokat, papokat, politikusokat, pszichológusokat,  egyéb tanítókat, mindenkit ide értve.)

 

MEGINT LACKFI

VAN-E A FELMOSÓRONGYNAK CICIJE?

Tizenkilenc éves egyetemistaként gondoltam, megvárom, míg a kedvesem leérettségizik, és a rákövetkező szeptemberben elveszem feleségül. Egyszerűnek tűnt, és voltaképp az is volt. A szülők megpróbálták ellenvetni, hogy mi lenne, ha előbb mindketten lediplomáznánk, mégiscsak a biztos kenyér… Kértem, ugyan fejtsék már ki, mit értenek biztos kenyér alatt két bölcsész esetében. Hümmögtek, nem jött válasz. Viszont volt egy romos állapotban lévő családi lakás, melyet kitatarozhattunk, hogy ott éljünk. Szinte együtt nőttünk föl gyerekből felnőtté, összekovácsoltak a napi feladatok. Vállt vállnak vetve küzdöttünk, de épp annyira volt ez játék, mint küzdelem. Feleségem az első babával kezdte és az ötödikkel pocakjában fejezte be az egyetemet. Mind a négy szülő dolgozott még, segítségünk nem volt, így egyikünk délelőtt, másikunk délután ment tanulni, beosztottuk szépen. Mondjuk az Astoria aluljáróban Juli átadta a gyerekeket, én átvettem, neki irány az egyetem, én a kölkökkel haza.

Kiderültek ám dolgok! Például hogy nincs jobb menü, mint a tökfőzelék krumplival. Ja, de van! A krumpli tökfőzelékkel. Lehet hetekig ezt enni, csirkehúst csak a kicsi fiunknak venni, hogy fejlődjön. Kiderült, hogy a köménymagos leves irtó jól kitölti a gyomrot, ha értő kézzel főzik. Meg ha heti öt cselgáncsedzésem van (kettőt ebből magam tartottam), plusz minden nap futok és erősítek. Nincs az a bélszín, ami jobban esne. Pontosabban nem volt. Mégse a szegénységre emlékszem, ha valaki szánakozott volna rajtunk, mérhetetlenül felháborodunk. Hiszen ösztöndíjból, alkalmi munkánkból fenn tudtuk tartani háztartásunkat, eltartani kettő, három, négy, majd öt gyereket. Luxus is volt ám, hoppá! Emlékszem, egyik télen kicsi feleségem elsóhajtotta magát, milyen régen evett ő paradicsomot. Kisurrantam az éjjel-nappalos zöldségeshez, és megfinanszíroztam egy, azaz egy darab, minden bizonnyal petri-csészében növesztett paradicsomot. Kicsit kihúztam magam utána, ennél többet ember aligha tehet a szerelméért…

Ha valaki megnősül, még sok érdekesség kiderülhet. Például hogy a házimunkáknak nincsen neme. Se elsődleges, se másodlagos nemi jellege. Se cici, se egyéb, ez tuti, ellenőriztem. A férfiember mosogat, és a dolog működik. Vasal, és megy ez, mint az ágybapösölés. Szívdobogva beteszi a mosást, lélegzetvisszafojtva megnyomja a gombot, és indul a mandula! Tereget, és a ruhák fényesen suhogva keringnek, szállnak a magosba. Vagy inkább lógnak engedelmesen, ahogy az kell. A férfi levest főz, és leves lesz belőle. Csodák csodája. Mondják, a legtöbb séf éppen férfi. Ja, és van, amit csak suttogni merek: a felmosórongy sem sikoltozik kétségbeesve, ha férfikézbe kerül. És az ablak sem követ el harakirit, ha férfi pucolja. A por meg… nos, letörlik, és eltűnik. Hihetetlen, mikre rá nem jön a kalandkedvelő hímnemű! A rafting meg a bungee jumping ehhez képest kismiska!

Amikor huszonegy éves fiam esküvőjére ballagtunk fölfelé a Mechwart ligetnél, sorra láttam a fényképezkedő, friss párokat, és megrendültem: inkább a vőlegények voltak az én korosztályom. Aztán begyorsultak az események, negyvenhárom évesen nagypapa lettem, és első unokánk, Vilmos után három héttel világra pottyant saját hatodik gyermekünk, Kisjuli. Ő született nagynéni, hiszen megszületett, és már húsz napja nagynéni volt. Nem sokra rá nagylányom is férjhez ment, megérkezett Aliz unokám, és pár hónapja fiaméknál is itt a második, Gergő. Kispapa és nagypapa vagyok egyszerre, miközben a gyerekek fele már kirepült itthonról. Kicsit kapkodom a fejemet, mint aki kiment a Forma 1-re, és olyan gyorsan húznak el előtte, zsum-zsum-zsum, azt se tudja, melyik a Vettel, melyik az Alonso.

Felfoghatatlan negyvenöt évesen háromszoros nagypapának lenni. Szerencsém volt, ebből nekem csak a jó jutott ki, hiszen nagyon emberi, ha valaki fél ettől a korszakhatártól. Sok nálam idősebb ismerősöm kézzel-lábbal tiltakozik, mondván, lefejeli a gyereket, ha nagyfatert csinál belőle. Ezt a pánikot én megúsztam, élvezem, hogy tudok futni a kicsikkel, ringatni őket, nyárra hatalmas nagypapi-bulit tervezek zsámbéki kertünkbe. Trambulin már van, homokozó is, de lesz majd csúszda, hinta, ahogy kell. Állatkert, vadaspark, vidámpark, játszóház, mozi. Jó, az utóbbiakat nem a kertben szándékozom létrehozni. Olykor, ha összejön egy nagyobb családi összejövetel, ellopom valamelyik kicsit, karomban tartom vagy kézen fogom, és kódorgunk az utcákon. Dudorászok nekik, mutogatom a világot, minden apróságot, hiszen én már annyiszor láttam, ők pedig most ismerkednek mindezzel.

Bármit csináljon is az ember a világban, legyen a legmenőbb állása, legnagyobb sikere, legtöbb pénze, előbb-utóbb rájön, hogy ő maga helyettesíthető. Elszáll a vagyon, és a barátok átnéznek rajta. Betegszabadságra megy, és kiderül, a helyettese sokkal rátermettebb fiú nála. Lejön a színpadról, és következik egy újabb, nagysikerű produkció. Abban a pillanatban, azon a helyen viszont, amikor újszülött gyerekedet vagy unokádat fogod a kezedben, senki sincs, aki érdemben helyettesíthetne. Egy profi ápoló csinálhatja szakszerűbben, de ez nem lényeges. Ez az egyetlen hely a világegyetemben, ahol hiába jön helyetted egy másik, nem a teljesítményedre, nem az erődre vagy szaktudásodra van szükség, hanem arra, aki vagy, senki másra. Te vagy a világ közepe.”

KLIENS-TERAP

Kedvesek, fontos:

egy kliens – terap viszony – nálam – egy olyan szerződésen alapul, ahol a kliens eldönti, hogy valtoztatni szeretne, és ezért szándékában is áll tenni valamit. Fókuszban a kliens van és a projekt, amiért ketten együtt dolgozunk. Megtesszük azt, amit lehet.

Nem beszélünk harmadik személyről (arról pláne nem, hogy a harmadiknak mit kellene tennie), maximum a saját, adott személyhez fűződő kapcsolatáról. Egy harmadik és egy negyik kapcsolatáról meg végképp nem.

A terap pedig nem mondja meg, mit tegyen a kliens (fordítva sem), de kérdésekkel, visszatükrözéssel (test, érzelmek, mondatok, stb) segíti – a saját megoldása felé. A klienst.

A titoktartás pedig titoktartás. Pont.

Csak az jöjjön, és csak azt küldjétek, aki ezt vállalja. Pszichotikus, neurotikus és határzónás klienst nem vállalok – 18 év fölött.  Szenvedő hozzátartozókat a fent leírtak figyelembe vételével igen.

 

JÓZSEF ATTILA

“Lapulj a források tiszta fenekére,

Símulj az üveglapba,

Rejtőzz a gyémántok fénye mögé,

Kövek alatt a bogarak közé,

Ó, rejtsd el magad a frissen sült kenyérben,

Te szegény, szegény.

Friss záporokkal szivárogj a földbe –

Hiába fürösztöd önmagadban,

Csak másban moshatod meg arcodat.

Légy egy fűszálon a pici él

S nagyobb leszel a világ tengelyénél.”

 

LAÁR ANDRÁS:
“A SZEXUALITÁS MÁGIÁJA II.

A mai európai életben a szexualitás teljesen lefokozódott, isteni jellegét elveszítette.

Szexuális helyzetben a legfontosabb szempont, hogy, magunkat Férfi-istenségnek, partnerünket pedig Női-istenségnek tekintsük. Így leszünk képesek a szexualitásban rejlő összes lehetőséget megérinteni és működtetni. Voltaképpen nem nehéz dolog ez, hiszen automatikus módon is megy ez nekünk, amikor szerelmesek vagyunk belé. Talán ez a legfontosabb ismérve a szerelemnek, hogy tudatunk hirtelen eltávolodik a racionális összefüggésektől, és képes a másikban meglátni az istenit. Valójában, ilyenkor igazunk van. Mindnyájan Isten megtestesülései vagyunk. Mégis az épp adott formánk legtöbbször elfedi ezt a magas származást és elhiteti velünk, hogy nem vagyunk többek, mint egyszerű emberek. És ez a nézet nem helyes. Egyikünk sem „egyszerű ember”. Mindannyian, akik itt vagyunk, ebben az anyagi teremtésben, küldetéssel jöttünk, Istennek egy-egy szándékaként. Isten Önmagát éli meg bennünk, a mi szemünkkel nézi a teremtést, és az életet, és ez a szempont, azaz a mi életünk szempontja teljesen egyedi, és megismételhetetlen. Jogosan fedezzük fel egymásban, ezt a megismételhetetlen isteni lényeget.

A férfiak nagy része még arra sem képes, hogy addig visszatartsa a magömlését, amíg a nő eljut az orgazmushoz. Pedig a mágia pont abban rejlik, hogy a férfi a nő orgazmusára helyezi rá gondolatban a teremtő ideát, és ő maga ebben éli meg a gyönyört.

A nő ugyanis egy a Világgal. Ha ő gyönyört ér el, a világ is gyönyörködik. A Világ szívesen gyönyörködik. A nő is. Ha a nő szomorú, vagy kielégületlen, a Világ is az. És itt most a legszemélyesebb Világra gondolok, a mi saját Világunkra. Nézhetnénk általánosan is, de személyesen láthatóbb. Én hajlamos vagyok úgy látni a Nőt, mint a dolgok megvalósulásának eredendő zálogát. Sőt! Még bokrosabb kifejezéseket is találok. A Nő a Világegyetem! A Világegyetem Teremtője az Úr, az Eredendő Férfi, az Egyetlen, az Erő, az Idea, az Álmodó… A Nő pedig a Befogadó, érzékeny Megvalósító, a Megvalósulás helyszíne, az élő Álom, a Társ…

A Nő az értelme a Férfi törekvéseinek, a Nő az, akiben tükröződik a Lényeg. Az Isten Párja a Nő. Az Isten Világa a Nő. Pontosabban egyszerre igaz ez, de az is, hogy az Isten társa a Világ, az Isten párja a Világ, a Világ az Értelme az Isteni tettnek, a Világ az akiben, vagy amiben tükröződik a Lényeg. A Nő és a Világ Egy… Végső soron.

Ugyanilyen emelkedetteket mondhatok a Férfiről is. Sőt előbb kéne mondanom a Férfiről, mint a Nőről, de mint látjuk, ez a sorrendiség máris megdőlt, mert az előbb már itt hozsannáztam a Nőről. És azt hiszem, hogy ebben is megcsillan a lényeg: a Férfi, mint az Aktivitás isteni hordozója, bár Elsődleges, mégis a Második Pillanatban lemond elsőségéről a Nő, avagy a Világ javára. Kezdődik ugyanis azzal a Világ-játék, hogy a Tudat, ami sem Isten, sem Világ, Önmagában, Önmagától elkülönületlenül, voltaképpen Tudattalanul pihen. Nincs semmi, de a Semmi sincsen, mert csak a „Van” van. De ugye most még a „Van” sincs, de ez nem jelent Semmit…

És ekkor ennek az egyik fele kíváncsiságból ránéz a másik felére. Aki néz, az a Tudat, és amire néz az a Világ. A Tudat lesz Isten abban a pillanatban, amikor akar Valamit teremteni. Amit teremt, az a Világként jelenik meg… És a Világ egy Nő képében visszanéz Rá… És ekkor mond le elsőségéről a Férfi, és engedi előre a Nőt… Gondoljunk csak bele!

Krisna Isten, amikor itt élt a Földön, emberi alakban, Rádharáninak, a Párjának, akit a legjobban szeretett, és aki tehénpásztorlány volt, átadta szeretetből azt a képességet, hogy Őfölötte hatalmat gyakorolhasson… És történt egyszer, hogy Rádharáni, megsértődve azon, hogy Krisna másik tehénpásztorlányoktól a Neki felajánlott kendőket elfogadta, és ahelyett, hogy ővele foglalkozott volna, a többiekkel enyelgett, elbújt Krisna elől. És Krisna, dacára annak, hogy minden isteni képességgel rendelkezett, hiába kereste, nem találta. Rádharáni képes volt úgy elbújni előle, hogy a Legfelsőbb Úr, saját kudarcán elkeseredve, leült szomorkodni egy fa tövébe. Tehetetlenül kesergett… No, hát ezt tudja a Nő. Tanítani, fegyelmezni, nevelni a Férfit. És mit tud a Férfi? Teremteni, megálmodni, megvalósítani, létre édesgetni a Nőt. A Nő pedig erre fel a Legmagasabb Magasságokba emeli a Férfit, miközben a Férfi ugyanezt teszi ővele.”

 

GONDOLAT:

AZ IGAZI VEZETŐ AZ, AKIT NEM VESZNEK ÉSZRE. TAO TE KING

 

KONFLIKTUSOKRÓL

Van egy nyers tény, miszerint másokkal együtt élünk ebben a világban, nem pedig egyedül. A másik tény, hogy ez így is marad. Ennek okán pedig, amióta ember él ezen a világon, azóta van konfliktus is. A jó hír pedig az, hogy ez viszont egy cseppet sem probléma, sőt igazából rajtunk múlik, hogy egy konfliktust tudunk-e konfliktus-helyzetként kezelni, vagy pedig érzelmi mátrixunkban elveszve szenvedői vagyunk-e a helyzetnek.

Minden konfliktus szereplője egyetlen dologban biztosan egyetért: mindketten azt akarják, hogy a másik magatartása, viselkedése változzon meg. Lefordítva: két ember közötti konfliktus nem más, mint egy verbális birkózó meccs: cél, hogy egymás gyengeségeit keresve és kihasználva megadásra kényszerítsék a másikat. Amíg pedig ez így van, addig biztosan nem fog változni semmi. Mert ha a párommal, vagy a gyerekemmel, vagy a beosztottammal történő kommunikáció, sőt minden, amit érte teszek arra irányul, hogy a másik változzon meg, akkor ezzel biztosan nem arra késztetem őt, és biztosan nem érek el semmi olyat, amilyet szeretnék. Sőt. Mert mindez az ő számára kettő üzenetet hordoz: 1. A személye ellen van kifogásunk. 2. Alacsonyabb rendűnek tartjuk őt magunknál. Mindkettőnek komoly következményei lehetnek.

A háború – bármilyen szinten beszélünk is róla – elkerülésének titka egyetlen dolog: először teremtsünk rendet és békét a saját szívünkben. Filozofikusan, spirituálisan vagy tudományosan és mentális szempontból is ugyanazt jelenti ez a mondat. Mert amíg nem tudunk parancsolni a bennünk dúló erőszaknak, addig nincs remény arra, hogy véget vessünk a külsőnek. Kétségtelen, hogy ehhez meg kell érteni, miért dúlnak bennünk viharok, és hogy azokat miként tudjuk lecsillapítani, de arról majd máskor. Csak a hadban álló szívnek van szüksége ellenségre és háborúra. (A békében lévő szív pedig nem azonos a gyengeséggel, mint ahogy a szelídség sem azonos az önbizalomhiánnyal!)

Az egyik rendkívül fontos elmélkedni való, hogy amennyiben valakit meg akarunk változtatni, az azt jelenti, hogy tárgyként, eszközként tekintünk rá, mert akadályoz bennünket valamiben. Nem ellenszenvesnek látjuk őt, hanem ellenségnek. Sajnos ez ugyanúgy igaz akkor is, ha a gyermekünkre gondolunk, akkor is, amikor a párunkra vagy a kollégánkra. Létezik persze a másik verzió is: ha emberként tekintünk rá, de ez csakis akkor sikerülhet, ha béke van belül. Mert csakis így vagyunk képesek tisztán látni. A másik szívét…

Ebből következik egy másik fontos tudnivaló is: nem csak az a fontos, amit kimondunk otthon, ami elhagyja a szánkat, hanem az is, ami nem. Azaz a belső monológunk, amit magunkban folytatunk, amit érzünk, amit gondolunk az adott helyzetben. Mert annak ellenére, hogy nem mondjuk ki, attól még hat ránk, és befolyásolja a következő mondatainkat, illetve a másik válaszára adandó reakciónkat (ugyanis abban a morgós pillanatunkban minden múltbeli számunkra rossz esemény vagy ember „velünk van”). Így gerjeszti a konfliktus saját magát, és ez csak akkor áll meg, ha belső monológunknak, belső harcunknak vége, és elkezdjük emberként, tisztán látni a másikat.

A konfliktus egyik tulajdonsága tehát, hogy önmagát gerjeszti. A másik, hogy terjed. Mert amikor a konfliktus nem oldódik meg, akkor elkezdünk magunk mellé szövetségeseket gyűjteni. És természetesen mindig találunk olyat (hiszen tudjuk, kihez kell fordulnunk), akit magunk mellé állíthatunk. Ezzel igazoljuk a másikról alkotott vádló véleményünket, és hát ugye minél kevésbé van igazunk, annál több igazoló embert kell magunk mellé állítani. Az energia egyre nagyobb részét fordítjuk erre. Szépen lassan pedig elindul a kategorizálás, minősítés, ítélkezés, ráadásul el is túlozzuk a másik hibáját: azaz démonizálunk – miközben egyre jobban sajnáltatjuk magunkat.

Minél biztosabb vagy abban, hogy neked van igazad, annál biztosabb, hogy tévedsz. És minél fontosabb számodra, hogy igazad legyen, annál biztosabban ural téged a benned élő kisgyerek, aki még mindig a saját igazáért, a szeretetért, a megfelelésért küzd. Vagy azért, hogy észrevegyék, vagy azért, hogy elfogadják. Mindennek az oka tehát valamilyen félelem, legtöbbször veszteségtől vagy szeretet elvesztésétől való félelem.

Mindennek a megoldása pedig egy egyszerű döntés. Dönteni pedig mindig lehet. Most is. Dönteni önmagam mellett, például amellett, hogy felnövök, és nem “sírok”. Dönteni a másik és a kapcsolataink mellett. A gyerekünkért is… hiszen minden jelenlegi döntésünkkel az ő életüket is befolyásoljuk. Ezt hívják felelősségnek. Dönteni amellett, hogy nem mások milyenségével foglalkozom, hanem a  magam változtatásával. Dönteni amellett, hogy hagyom a másikat olyannak lenni, amilyen.

Mert ahogy Szókratész mondta: a kifelé vezető út befelé vezet.

Szeretettel.

GONDOLAT:

“A MEDITÁCIÓS PRAXIS EREDMÉNYE A KAPCSOLATOKBAN MUTATKOZIK MEG, AZ IGAZI EMBERI KÖLCSÖNHATÁSBAN, A PROBLÉMÁK MEGOLDÁSÁBAN, A NEHÉZSÉGEK LEKÜZDÉSÉBEN, EGYMÁS SEGÍTÉSÉBEN.” SUNIM

SZERETETTEL.

“Néma vallásos gyakorlat számít, hanem hogy milyen emberré váltál általa.