Sokan szenvednek kapcsolatokban, mert nem tudják, hogy menjenek vagy maradjanak – holott azt érzik, ők képesek szeretni.

„Kommunikálj.”
„Ne add fel.”
„Maradj kapcsolatban.”

Hasznos tanácsok, de sok kérdést felvetnek:

Ok, de meddig?

Minek, ha úgysem…?

Már belefáradtam, meddig bírjam még?

Már százszor megpróbáltam elmondani ugyanazt…

Újra és újra megpróbálom megérteni a másikat, ő azonban nem ért engem.

Én kérdezek,  ő támad vagy védekezik.

Én megérteni szeretnék, ő győzni.

Ilyenkor sokan azt hiszik, hogy még jobban kell kommunikálni, holott nem mindig a több beszéd segít, mert nem feltétlen két kommunikálóra, hanem két érző és tudatos emberre van szükség…

Egy kapcsolat csak akkor létezik, ha mindketten akarják azt.

A szeretet képessége önmagában nem elég, kell hozzá kíváncsiság, alázat, empátia, önreflexió, és az a ritka képesség, hogy fontosabb legyen a “mi”, mint az “én”.

Nem az számít, kinek van igaza, hanem hogy fontosabb-e a kapcsolat annál, hogy igazunk legyen.

Szerintem talán nem az az első kérdés, hogy meddig maradjunk, hanem hogy látjuk-e a másikban a megértés szándékát. Nem kell tökéletesnek lennie, és nem kell mindig jól reagálnia, de fontos, hogy próbáljon megérteni.

Mert két sérült ember is tud egymással csodálatos kapcsolatot építeni, de csak akkor, ha mindketten ugyanabba az irányba néznek.

Ha az egyik gyermeki sértettségből harcol, a másik pedig felnőttként próbál kapcsolódni, abból hosszú távon nem párbeszéd lesz, hanem kimerülés – és egyik sem hibás…

És azt is fontos kimondani, hogy nem minden kapcsolat menthető meg. Van, amikor az elengedés nem kudarc, hanem önbecsülés. Van, amikor a távozás nem a szeretet hiánya, hanem annak felismerése, hogy a szeretethez két ember kell.

Az is lényeges, hogy van-e még közös nyelv, kölcsönös kíváncsiság, tisztelet, megbecsülés? És ha nincs, akkor akarjuk-e – közösen -, hogy legyen?

Van-e még legalább két ember, aki ugyanazt a kapcsolatot szeretné építeni?

Mert ahol ez még él, ott érdemes maradni.

Ahol viszont már csak az egyik épít, a másik pedig bont, ott nem a kapcsolat halt meg, hanem a közös szándék. És ezt a kettőt nem érdemes összekeverni.

És még egy: szabad segítséget kérni, akár az egyik tagnak is. Mert leggyakrabban az árnyékaink mozgatnak bennünket (mindkettőnket), észrevétlenül. Arra pedig jó rálátni. És talán egyszer az a pillanat is eljön, amikor felismerjük: a másikat is az árnyékai működtetik.

De minden árnyék mögött ott a fény. Mindkettőnk esetében. Ha az árnyék mögé nézünk, és képesek vagyunk a másik fényét látni, és ugyanígy vagyunk magunkkal is, akkor abban nagy erő van.

Jó elmélkedést, gyakorlást.