Amikor egy felismerés segít nekünk, természetes vágy születik bennünk arra, hogy ezt a szeretteinknek is átadjuk.

Társnak, gyereknek, bárkinek.

Csakhogy a másik (és mindenki így működik), nem arra nyílik meg, AMIT mondanak neki, hanem arra, AHOGY mondják. Mindenki csak akkor tud nyitott szívvel hallani és befogadni, ha biztonságban érzi magát.

A sürgetés, az azonnali megoldás-nyújtás, a javítgatás, a „meg akarlak menteni” érzése gyakran bezárja a másikat, sőt: védekezni kezd, támadhat is, vagy menekül előlünk.

Meg sem hallja azt, amit mondani szeretnénk.

Senkit nem lehet erőszakkal megmenteni, felébreszteni…

Az ébresztés iránya mindig befelé mutasson, ne hozzánk…

Nem az a cél, hogy ugyanúgy lásson, mint mi, hogy megértse az “igazságot”, hanem hogy kapcsolatba kerüljön önmagával.

És nem is az a kérdés, hogy mi szeretjük-e a másikat, hanem az, hogy ő is így érzi-e.

Egy ember kizárólag abban a térben kezd nyílni, ahol nem kell megfelelnie, védekeznie, hanem azt érzi: meg van tartva.

A valódi segítés tehát nem az, hogy megmondjuk, mi az igaz, hanem az, hogy olyan teret tartunk, ahol a másik önmagára találhat.

Egy világítótorony nem kergeti a hajókat, nem győzköd, nem húz maga felé.

Egyszerűen csak világít.

Belülről.