Van, amit agyból tudjuk, hogy muszáj lenne elengednünk, de szívből nehéz… mert valaha a részünk volt.

Legyen szó egy emberről, egy kapcsolatról, egy otthonról, egy munkahelyről, egy közösségről, állatról, életszakaszról, szerepről, álomról. Vagy akár egy jövőről,  amelyet hosszú időn át magunk elé képzeltünk – és amely végül nem valósult meg.

Az életben sok minden véget ér úgy, hogy közben tovább él bennünk…

Tovább hordozunk kimondatlan mondatokat, meg nem fogalmazott érzéseket,  hálát, bűntudatot, haragot, hiányt, a „mi lett volna, ha…” kérdéseit.

Az elengedés nem jelenti azt, hogy ami fontos volt, többé nem lehet fontos, vagy hogy el kell felejtenünk.

Az elengedés a megengedés következménye…annak elfogadása, hogy ami volt, annak helye van bennünk – de már más energiákkal hordozzuk. 

Ehhez született ez a “szertartás”.

Szükséges hozzá:

– kb  egy óra, lehetőleg olyan időben, amikor senki nem zavar meg.

– Kapcsold ki a telefonodat.

– Készíts magad mellé vizet és sok papírzsebkendőt.

– Gyújts meg egy mécsest vagy gyertyát.

– Aztán ülj le.

– Ha szeretnéd, tegyél magad elé egy fényképet vagy valamilyen tárgyat, amely ahhoz kapcsolódik, akitől vagy amitől búcsúzol. És amikor készen állsz, képzeld magad elé.

Nem kell különleges dolgot látnod vagy érezned, elég, ha tudod, hogy most hozzá beszélsz.

Menete:

1. Köszönöm azt, hogy…

Kezdd a köszönettel, és mondd ki hangosan: „Köszönöm azt, hogy…”

És fejezd be a mondatot.

Aztán újra: „Köszönöm azt, hogy…” És újra.

Ne csak a nagy dolgokra gondolj.

Köszönd meg mindazt, amit közvetlenül kaptál tőle: szeretetet, időt, figyelmet, otthont, lehetőségeket, közös élményeket, segítséget, érintést, mondatokat, nevetést. Köszönd meg azt is, amit talán csak később értettél meg. Amit általa tanultál, akivé mellette váltál.

A tulajdonságokat, amelyek benned megerősödtek. A képességeket, amelyeket megszereztél. Az embereket, akiket rajta keresztül ismertél meg. Az utakat, amelyek nélküle talán soha nem nyíltak volna meg előtted.

Néha még azt is meg lehet köszönni, ami akkor fájt.

Nem magát a fájdalmat – hanem azt, ami később megszületett belőle.

Köszönöm, hogy…
Köszönöm azt, amit…
Köszönöm, hogy általad megtanultam…
Köszönöm, hogy melletted azzá válhattam…
Köszönöm, amit továbbvihetek belőled…

Maradj ennél addig, amíg jönnek a mondatok, és minden egyes mondat elé tedd oda: “Köszönöm.”

2. Bocsánatot kérek azért, mert… / Sajnálom azt, hogy…

Most fordulj ahhoz, ami a te felelősséged volt. Ne vádold magad, mert itt valóban azokat sorold fel, amikért te voltál felelős.

„Bocsánatot kérek azért, mert…”

És mondd ki azokat a dolgokat, amelyeket megtettél vagy elmulasztottál, a mondatokat, tetteket vagy nem tetteket, amelyek fájtak a másiknak, a pillanatokat, amikor nem voltál jelen, amikor nem figyeltél, amikor önző voltál, türelmetlen, igazságtalan vagy gyáva.

És ide tartozhatnak azok a dolgok is, amelyekkel nem akartál fájdalmat okozni, mégis fájdalmat okoztál, hiszen a szándék és a hatás nem mindig ugyanaz.

Bocsánatot kérek azért, hogy…
Sajnálom azt, hogy…
Sajnálom, hogy akkor nem vettem észre…
Sajnálom, hogy nem tudtam neked megadni…
Sajnálom, hogy fájdalmat okoztam azzal, hogy…

Nem kell magadat büntetned, a felelősségvállalás nem önostorozás, csak annak csendes elismerése, hogy mi volt a Te részed. Ez egy vállalás.

3. Megbocsátom neked azt, hogy…

Ezután jöhet az, amit te hordozol a másikból: a sérelmek, a hiányok, csalódások, azok a dolgok, amelyeket megtett veled – és azok is, amelyeket nem tett meg, pedig szükséged lett volna rá.

Csak engedd ki: „Megbocsátom neked azt, hogy…”, és hagyd, hogy jöjjön, ami jönni akar. Ne szépíts, nem kell megfelelned, a tér mindent elbír.

Fontos: nem kell olyasmit megbocsátanod, amit még nem tudsz megbocsátani, hisz azt nem lehet kierőszakolni. Ezért ha valamihez még nem érkeztél meg, mondd inkább: „Dolgozom azon, hogy egyszer meg tudjam bocsátani neked azt, hogy…”

Ha ma csak annyit tudsz kimondani, hogy Még fáj, még haragszom, de nem akarom örökké magammal vinni”, az is rendben van. 

Néha ez az elengedés első valódi mondata.

4. Lemondok arról, hogy…

Talán ez a szertartás legnehezebb része, mert valójában nemcsak a múltat gyászoljuk, hanem a jövőt is. A közös karácsonyokat, amelyek már nem lesznek, a beszélgetéseket, a megöregedést egymás mellett, a házat, amelyben élni akartunk, a közös terveket, a kibékülést, amelyre vártunk, a mondatot, amelyet reméltünk, hogy egyszer majd kimond. Azt az embert, akivé szerettük volna, hogy váljon. Vagy azt az életet, amelyet ezen a helyen, ebben a kapcsolatban, ebben a szerepben elképzeltünk magunknak.

Próbáld meg halkan kimondani: „Lemondok arról, hogy…”

 

• Lemondok arról, hogy még egyszer úgy legyen, mint régen.
• Lemondok arról a közös jövőről, amelyet elképzeltem.
• Lemondok arról, hogy egyszer majd megkapom Tőled azt, amit eddig nem tudtál megadni.
• Lemondok arról, hogy a múlt másképpen történjen.
• Lemondok arról, hogy továbbra is ahhoz ragaszkodjak, aminek már vége van.

 

És talán egyszer csak megszületik belül: „Elengedem azt, amit nem tudok tartani” Ez nem a szeretet feladása, hanem a valóság elfogadása.

5. Visszaadom, ami a Tiéd – és visszaveszem, ami az enyém

Hunyd be a szemed, és képzeld el kettőtök között mindazt, ami az évek során összekapcsolódott: emlékeket, érzéseket, vágyakat, fájdalmakat, ígéreteket, elvárásokat, szerepeket.

Ha számodra érthető ez a kép, gondolj úgy rájuk, mint egymásnál maradt lélekdarabokra. Lehetnek ezek kis buborékok, csillagok, jelképek, bármik. 

Most képzeletben gyűjts össze mindent magadban, ami az övé, és mondd szeretettel: „Visszaadom neked mindazt, ami Hozzád tartozik.
 Ami a Tiéd, legyen újra csak a Tiéd, nem hordoznom tovább.

És képzeld el, hogy mindent visszaküldesz neki. Az, hogy ő mit kezd ezekkel, vagy kezd-e bármit is, már nem a Te dolgod.

Aztán fordítsd a figyelmed önmagadra, és hívd vissza mindazt, amit valamikor ott hagytál Nála: az erődet, a figyelmedet, a reményeidet, a szeretetedet, a gondoskodásodat, azokat a részeidet, amelyek még mindig a múltban várakoznak.

Mondd ki hangosan:

„Visszahívom magamhoz mindazt, ami az enyém. Mindazt, amit nálad hagytam.
 Visszahívom az erőmet, a szándékaimat, az életemet. 
Visszahívom önmagamat.

És képzeld el, hogy mindez lassan visszatér Hozzád, és épül vissza a helyére, belül. Nem kell tudnod, hogyan, csak engedd.

Majd tedd a két kezed a szívedre, és érezd, hogy újra teljes vagy, hogy otthon vagy Magadban. És maradj így egy kicsit.

Elengedés

Amikor úgy érzed, eljött az ideje, nézz még egyszer arra, akit vagy amit elengedsz, és mondd ki a saját szavaiddal azt, ami még Benned van.

Lehet, hogy csak az egy “Köszönöm, hogy az életem része voltál. Isten áldásával tovább engedlek az utadon, én is megyek tovább a sajátomon.”

Ennyi a Te részed….és innen a Lelked halad az ő idejében úgy, ahogy Neki jó. S ha ezután bármi feljön, ne adj neki fókuszt, csak engedd meg, és engedd át Magadon. Ahogy jött, úgy el is megy.

Hagyd leégni  a gyertyát.

És engedd meg Magadnak azt az érzést, hogy talán egy kicsivel több hely lett Benned az Életnek.