A konfliktusokról

Van egy nyers tény, miszerint másokkal együtt élünk ebben a világban, nem pedig
egyedül. A másik tény, hogy ez így is marad. Ennek okán pedig, amióta ember él ezen a
világon, azóta van konfliktus is. A jó hírem pedig az, hogy ez viszont egy cseppet sem
probléma, sőt igazából rajtunk múlik, hogy egy konfliktust tudunk-e konfliktus-helyzetként
kezelni, vagy pedig érzelmi mátrixunkban elveszve szenvedői vagyunk-e a helyzetnek.
Minden konfliktus szereplője egyetlen dologban biztosan egyetért: mindketten azt
akarják, hogy a másik magatartása, viselkedése változzon meg. Lefordítva: két ember
közötti konfliktus nem más, mint egy verbális birkózó meccs: cél, hogy egymás
gyengeségeit keresve és kihasználva megadásra kényszerítsék a másikat. Amíg pedig
ez így van, addig biztosan nem fog változni semmi. Mert ha a párommal, vagy a
gyerekemmel, vagy a beosztottammal történő kommunikáció, sőt minden, amit érte
teszek arra irányul, hogy a másik változzon meg, akkor ezzel biztosan nem arra
késztetem őt, és biztosan nem érek el semmi olyat, amilyet szeretnék. Sőt. Mert mindez
az ő számára kettő üzenetet hordoz: 1. A személye ellen van kifogásunk. 2.
Alacsonyabb rendűnek tartjuk őt magunknál. Mindkettőnek komoly következményei
lehetnek.
A háború – bármilyen szinten beszélünk is róla – elkerülésének titka egyetlen dolog:
először teremtsünk rendet és békét a saját szívünkben. Filozofikusan, spirituálisan vagy
tudományosan és mentális szempontból is ugyanazt jelenti ez a mondat. Mert amíg nem
tudunk parancsolni a bennünk dúló erőszaknak, addig nincs remény arra, hogy véget
vessünk a külsőnek. Kétségtelen, hogy ehhez meg kell érteni, miért dúlnak bennünk
viharok, és hogy azokat miként tudjuk lecsillapítani, de arról majd máskor. Csak a
hadban álló szívnek van szüksége ellenségre és háborúra. (A békében lévő szív pedig
nem azonos a gyengeséggel, mint ahogy a szelídség sem azonos az
önbizalomhiánnyal!)
Az egyik rendkívül fontos elmélkedni való, hogy amennyiben valakit meg akarunk
változtatni, az azt jelenti, hogy tárgyként, eszközként tekintünk rá, mert akadályoz
bennünket valamiben. Nem ellenszenvesnek látjuk őt, hanem ellenségnek. Sajnos ez
ugyanúgy igaz akkor is, ha a gyermekünkre gondolunk, akkor is, amikor a párunkra vagy
a kollégánkra. Létezik persze a másik verzió is: ha emberként tekintünk rá, de ez csakis
akkor sikerülhet, ha béke van belül. Mert csakis így vagyunk képesek tisztán látni.
Ebből következik egy másik fontos tudnivaló is: nem csak az a fontos, amit kimondunk
otthon, ami elhagyja a szánkat, hanem az is, ami nem. Azaz a belső monológunk, amit
magunkban folytatunk, amit érzünk, amit gondolunk az adott helyzetben. Mert annak
ellenére, hogy nem mondjuk ki, attól még hat ránk, és befolyásolja a következő
mondatainkat, illetve a másik válaszára adandó reakciónkat (ugyanis abban a morgós
pillanatunkban minden múltbeli számunkra rossz esemény vagy ember „velünk van”). Így
gerjeszti a konfliktus saját magát, és ez csak akkor áll meg, ha belső monológunknak,
belső harcunknak vége, és elkezdjük emberként, tisztán látni a másikat.
A konfliktus egyik tulajdonsága tehát, hogy önmagát gerjeszti. A másik, hogy terjed. Mert
amikor a konfliktus nem oldódik meg, akkor elkezdünk magunk mellé szövetségeseket
gyűjteni. És természetesen mindig találunk olyat (hiszen tudjuk, kihez kell fordulnunk),
akit magunk mellé állíthatunk. Ezzel igazoljuk a másikról alkotott vádló véleményünket,
és hát ugye minél kevésbé van igazunk, annál több igazoló embert kell magunk mellé
állítani. Az energia egyre nagyobb részét fordítjuk erre. Szépen lassan pedig elindul a
kategorizálás, minősítés, ítélkezés, ráadásul el is túlozzuk a másik hibáját: azaz
démonizálunk – miközben egyre jobban sajnáltatjuk magunkat.

Minél biztosabb vagy abban, hogy neked van igazad, annál biztosabb, hogy tévedsz. És
minél fontosabb számodra, hogy igazad legyen, annál biztosabban ural téged a benned
élő kisgyerek, aki még mindig a saját igazáért, a szeretetért, a megfelelésért küzd. Vagy
azért, hogy észrevegyék, vagy azért, hogy elfogadják. Mindennek az oka tehát
valamilyen félelem, legtöbbször veszteségtől vagy szeretet-hiánytól való félelem.
Mindennek a megoldása pedig egy egyszerű döntés. Dönteni pedig mindig lehet. Most
is. Dönteni önmagam mellett, például amellett, hogy felnövök, és nem "sírok". Dönteni a
másikért, a kapcsolatainkért. És a gyerekünkért is, hiszen minden jelenlegi döntésünkkel
az ő életüket is befolyásoljuk. Ezt hívják felelősségnek. Dönteni amellett, hogy nem
másokkal foglalkozom, hanem magammal. Dönteni amellett, hogy hagyom a másikat
olyannak lenni, amilyen.
Döntsünk úgy, hogy változtatunk. Nem a másik, hanem mi. Most.